Fontolva haladó

Papp Zoltán Miklós írása

Sokan azt jósolták a közelmúltban, hogy a liberális gazdasági modell eddigi második legnagyobb öngólja után a gazdaságpolitikai gondolkodást Marx szelleme fogja belebegni, ezt pedig olyan tényekkel próbálták alátámasztani, mint a Marx művek iránti kereslet megugrása. Lehet, hogy nem ennek jegyében, de vitathatatlan aktualitást hordozva érkezett Budapestre egy Mark Károly kötetekkel alaposan felvértezett német társulat. A budapesti tavaszi fesztivál egyik legfigyelemreméltóbb produkciójának lehettek szem és fültanúi azok, akik ellátogattak a Nemzeti Színházba: a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll vendégjátékában a Karl Marx a Tőke első kötetét tálalták elénk.

A 2-es villamosról leszállva, bevallom kicsit tartottam az elkövetkezendő bő két órától, mert bár nagyon felületesen, de ismerem Marx egyik fő művét, a Tőkét, és tudom, hogy ezt a klasszikust mindennel lehet vádolni csak azzal nem, hogy szórakoztató lenne. Ráadásul színpadra vinni a Tőkét kb. olyan, mint szonettet írni a kvantummechanikáról, vagy 50 Centtel elénekeltetni a Rigolettót, tehát nem kis fába vágta a fejszéjét Helgard Haug és Daniel Wetzel a Rimini Protokoll mögött álló alkotói mag.

"Ugye, mi megmondtuk"?

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mit keres egy közgazdaságtani alapmű a színházművészet palettáján. Először arra gondoltam, hogy a darab visszarepíti a közönséget a XIX. század végének gyárkéményekkel teletűzdelt, gyereknyomorító Angliájába, és a mű keletkezéstörténetét kísérhetjük figyelemmel természetesen a nagy öreg, Karl Marx főszereplésével, aki jó szobatudóshoz méltón több száznyi könyvvel körülbástyázva mereng a politikai gazdaságtan bírálatán. De arra is számítottam, hogy tovább rágják a VÁLSÁG csontot, ugyanis mikor, ha nem most jött el az idő arra, hogy az eddig méltatlanul mellőzött neomarxista tudósok kitörjenek sáncaikból, és levakarhatatlan „ugye mi megmondtuk" vigyorral az arcukon dörzsöljék kéjesen a tenyerüket, és örömtáncot járjanak a térdre kényszerült kapitalizmus körül. Bátran állíthatom, hogy mindkét sejtésem alaposan megcáfolódott bár az utóbbihoz sokkal közelebb állt a valós darab.

A Rimini Protokollról nem túlzás azt állítani, hogy úttörő vagy legalábbis szokatlan módon értelmezi a színházművészetet; amit ők csinálnak jobb híján a dokumentarista vagy szakértői színház fedőnévvel illetik, ami még mindig vajmi keveset árul el arról, hogy a nézőtéren mit is tapasztalhat a közönség. Szemléltető példaként érdemes megemlíteni, hogy eddig milyen témákkal foglalkozott a csoport: szívátültetésen átesett betegek társkeresési gondjai, de feldogozták egy kis légitársaság csődbejutását is. Lássuk be, inkább egy közéleti hetilap hasábjain mutatnának jól ilyen és ehhez hasonló témák, nem pedig a világot jelentő deszkákon. Már a témaválasztások sem mondhatóak mindennapinak, de a slusszpoén mégis a szereposztásban rejlik. Ugyanis a szereplők a való életben is pontosan ugyanazokazok a személyek, mint akiket a színdarab alatt megismerhettünk. Ettől dokumentarista, és attól szakértői, hogy nem mellőzi a szaktudományos gondolatokat, ez esetben hosszas Marx idézeteket, amelyek mintegy illusztrációképpen szolgálnak a főszereplők hol komikus, hol lehangoló élettörténeteihez. Színműnek nevezni pedig már csak nagyobb bátorsággal lehet, mert cselekmény gyakorlatilag nincs, párbeszédek pedig csak elvétve akadnak. A darab nagy részében a szereplők az élettörténetének egy-egy fejezetét mesélik el, monologikus formában. Az szereplőgárda pedig szinte olyan, mint egy jól megtervezett szociológiai minta, a legkülönfélébb foglalkozásokkal, generációkkal és sorsokkal találkozhattunk, talán csak a férfiak voltak egy kissé felülreprezentálva. A központi figura, akinek a legnagyobb szerep Thomas Kuczynski, statisztikus, gazdaságtörténész. Őt egy igazi Marx szakértőként ismertük meg és az is bizonyos, hogy Marxot tekint az egyik első számú példaképének. Rajta kívül egy oroszul beszélő lett filmrendező és történész, egy tolmácsnő, egy vak telefonközpontos, egy húszas évei elején járó forradalmár, egy Kína- és Ázsia-szakértő vállalati tanácsadó, egy villanyszerelő, egykori szenvedélyes szerencsejátékos, és egy író.

A darab egyik legnagyobb tanulsága, hogy mindenkinek más és mást jelent Marx munkássága, hogyan és mikor került kapcsolatba a művel és ez miként hatott az életére, ha hatott egyáltalán. Kuczynski elsősorban tudományos szempontból a számok, a képletek és a definíciók erdején keresztül közelít, az ifjú forradalmár pedig bevallottan nem is olvasta, de ez nem tarja vissza attól, hogy a marxizmus alapján szerveződő társadalom legyen az eszményképe. A kommunista Kínát kívülről-belülről ismerő tanácsadónak pedig ismét gyökeresen mást jelent ez a mű és a szerző nevét viselő eszmerendszer. A lett filmrendező pedig már az élete hajnalán a II világháború alatt a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent a csereérték, ha az áru az ember.

Swing, könyvespolc

Az első benyomás a darabról jobb nem is lehetett volna, ugyanis egy remekbe szabott színpadkép tárult a nagyérdemű elé: a díszlet lényegében egy hatalmas könyvespolcból állt és a szereplők a polcrendszer különböző pontjain helyezkedtek el, kuporogtak, lábukat lógatták vagy éppen vállukkal támasztották. Helyet kaptak még a színpadon az egyes szereplők életében sokat jelentő eszközök, mint a játékgép vagy egy lemezjátszó, egy kisebb lemezgyűjtemény a szomszédságában, miközben lágy swingmuzsika szólt a háttérből.

Innovatív színpadi produkcióról lévén szó természetesen nem maradhatott el a közönség bevonása sem, a darab talán legunalmasabb pontján, amikor a Tőke kiadások történetét darálták végig, ideiglenes olvasásra ugyan, de kiosztottak egy tekintélyes mennyiségű német nyelvű kötetet a Tőkéből. Arról nincs információnk, hogy sikerült-e minden egyes könyvnek visszajutni a társulat tulajdonába, vagy az ideológiai túlfűtöttség hevében elkoboztak volna egyet-kettőt, természetesen kizárólag a proletárforradalom nevében.

Az egyetlen, ámbár roppant bosszantó hiányossága az előadásnak a folyamatosan késő, beragadó feliratozás volt. Különösen akkor, amikor egy hosszas monológ harmadik mondatát bámulja a közönség kb. három percig. Bár európai polgárként lehet, hogy kínos a „Spachen Sie Deutsch?" kérdésre „Nien"-nal felelni, de ez a malőr alaposan lecsapott a darab élvezeti értékéből.

A mű alcíme - első kötet - arra enged következtetni, hogy akár trilógiává is szélesedhet a produkció, kétségtelen, hogy ezzel mintegy 100 évre beírná magát az alkotógárda a színháztörténet könyvek kiemelt lapjaira, de magunk részéről inkább Adam Smith-t ajánlanák, csak a kiegyensúlyozottság kedvéért, vagy Bogár Lászlót, ha esetleg groteszk vígjátékot szándékoznak készíteni.